Sziasztok!
Nem tudom, hogy miért áltatok le a kommenteléssel, de ez nagyon rosszul esik. Legalább ha nem komiztok, akkor pipáljatok, bár jól esne pár komment is.
-Apu, kérlek ne hagyj itt. Szükségünk van rád, nem rég kaptalak vissza titeket. - kiabáltam.
Nem tudom, hogy miért áltatok le a kommenteléssel, de ez nagyon rosszul esik. Legalább ha nem komiztok, akkor pipáljatok, bár jól esne pár komment is.
-Apu, kérlek ne hagyj itt. Szükségünk van rád, nem rég kaptalak vissza titeket. - kiabáltam.
Rátettem a kezem a mellkasára és próbáltam elszorítani a sebét ami nagyon mély volt. Nem hagyhat itt pont most, szükségem van rá és Tiffany-nak is. Nincs erőm felmenni és szólni a többieknek, így rá feküdtem apu mellkasára és úgy sírtam tovább, lassan elnehezedtek a szemhéjaim és lecsukódtak a szemeim.
****
Az ágyamban találtam magam, remélem, hogy csak egy álom volt az egész. Felpattantam és gyorsan leszaladtam a lépcsőn, mindenki ott ült és csak nézett maga elé. Ahol apu feküdt már egy csepp vér sem volt.
-Mi történt? Ugye csak álmodtam azt ami hajnalban történt? - nem szólalt meg senki. -Mondjátok, hogy csak álom volt. - kiabáltam.
-Sajnálom kicsim, nem álmodtál. - hajtotta le szomorúan a fejét anyu.
-M-Most hol van? - kérdeztem félve, mert ugye őt nem láttam lent.
-Kórházban. - válaszolt egyszerűen.
-Melyikben? Be megyek hozzá.
Anyu lediktálta a kórház címét és Harryvel el is indultunk. 10 perc alatt ott voltunk a kórház előtt, ahogy tudtam szaladtam, az ajtót szinte kiszedtem a helyéről, de az most egy cseppet sem érdekelt. Egyenest az információhoz mentem és megkérdeztem, hogy apu melyik szobában van.
-Jó napot. Melyik szobában van David Jones?
-Család tag? - bólintottam és válaszoltam.
-Igen, a lánya vagyok.
-Rendben, a 146-os szobában van, de ne maradjon bent sokáig.
-Köszönöm.
Már szaladtam is a lifthez, ügyelve arra, hogy ne lökjek fel senkit, megnyomtam a 3-as számot és 2 perc múlva már az emeleten voltam. Lassan lépkedtem a szobája felé, rátettem a kezem a kilincsre de nem mertem lenyomni és bemenni. Féltem... hisz ez mind miattam van mert engem akarnak elkapni és megölni, nem pedig őket. A szeretteim szenvednek miattam, őket bántják, kínozzák. Nagy nehezen lenyomtam a kilincset és bár félve de beléptem, nagyon rossz volt látni őt így, minden hol csövek lógtak körülötte. Nem hiszem el, hogy ezt a sok rosszat én hozom rájuk, bár nem is találkoztam volna velük és még mindig boldogok lennének a vadászok nélkül akik meg akarják őket ölni csak azért mert Harry-t, a barátait és engem védenek. Pár perc múlva ajtó nyitódást hallottam mögülem, Harry és egy orvos lépett be rajta. Az orvos odament apuhoz, megvizsgálta és írt arra a lapra ami a kezében volt.
-E-Elnézést... hogy van az apukám? - kérdeztem miután befejezte a jegyzetelést.
-Nagyon súlyosak a sérülései, bele is halhat. - erre a szemeim megteltek könnyekkel.
-Mi? Nem, nem halhat meg, nem hagyhat itt, se engem se anyáékat. Meg kell gyógyulnia. - fogtam meg kicsit erőszakosan az orvos ruháját a nyakánál.
Harry odajött, leszedett az orvosról és megnyugtatott, odahúztam egy széket apu ágya mellé és leültem. Beszéltem hozzá, hátha hallja és felébred. Kb 1 órát ülhettünk ott mikor felébredt.
-Kislányom. - tette apu a kezét a kezemre.
-Apu, légy erős, nem akarunk elveszíteni. Nem rég kaptalak vissza annyi év után, nem akarom, hogy itt hagyj. - öleltem meg óvatosan. -Szeretlek. - pusziltam meg az arcát.
-Ne félj, nem hagylak itt titeket. - próbált mosolyogni.
-Ne erőltesd meg magad, csak pihenj, kérlek. - kérleltem. -Most haza megyünk, de majd jövünk még. Szeretlek.
-Harry, kérlek vigyázz Jess-re.
-Vigyázok rá, az életem árán is megvédem. Ígérem.
-Köszönöm Harry, benned mindig is bíztam. Kislányom, te sokkal erősebb vagy mint hinnéd. Idővel rá jössz. - mosolygott.
-Ezt, hogy érted?
-Harry, kérlek vigyázz Jess-re.
-Vigyázok rá, az életem árán is megvédem. Ígérem.
-Köszönöm Harry, benned mindig is bíztam. Kislányom, te sokkal erősebb vagy mint hinnéd. Idővel rá jössz. - mosolygott.
-Ezt, hogy érted?
-Idővel mindenre rájössz.
Elköszöntünk aputól és elindultunk hazafelé, amint hazaértünk bementem a konyhába és elkezdtem csinálni az ebédet amiben Tiffany is segített.
Elköszöntünk aputól és elindultunk hazafelé, amint hazaértünk bementem a konyhába és elkezdtem csinálni az ebédet amiben Tiffany is segített.
**David szemszöge**
Éppen mentem le egy pohár vízért mikor valaki leütött, szerencsére hamar magamhoz tértem és megpróbáltam megállítani, sikertelenül. Egyre többször szúrt belém a késével, mikor már nem tudtam felállni a fájdalomtól, kiterültem mint egy szőnyeg és teljesen elsötétült minden. Hangos sírást hallottam mellőlem, kinyitottam a szemem és észrevettem, hogy Jess a lányom sír mellettem térdelve, szorítja a sebemet, hogy elálljon a vérzés, közben beszélt is hozzám.
-Apu, ne! - kiabált. -Ki tette ezt veled? - guggolt le a véres testemhez.
-V-Vadász... - mondtam és minden elsötétült.
**Jessica szemszöge**
Kész lettünk az ebéddel, kimentünk az étkezőbe és megterítettünk. Mindenki leült az asztalhoz, Tiffany és én pedig kiszolgáltuk őket, mindenki elé letettük a részét a hatalmas pizzából. Ami elég jól nézett ki.
-Ez nagyon finom. - kóstolta meg anyu elsőnek, utána mindenki hozzálátott.
-Fincsi, fincsi. - mondták szinte egyszerre.
Elfogyasztottuk az ebédet, Tiffany-val elmosogattunk és elpakoltuk a tányérokat, poharakat.
-Kislányom, hogy van apád? - tette fel a kérdést anyu, könnyek gyűltek a szemembe, megmarkoltam a pultot ami szinte széttört, nehezen de válaszoltam.
-Nagyon rosszul, a sérülései komolyak, bele is halhat ha nem elég erős. - fordultam anyu felé akinek szintén könnyes volt a szeme. -Sajnálom, ez mind miattam van, engem akarnak megölni de titeket bántanak, mert tudják, hogy előbb vagy utóbb feladom és... nekik örömet okoz, hogy bánthatnak titeket, mert ezzel nekem óriási fájdalmat okoznak. - fejeztem be, a szememet törölgetve futottam ki a házból.
Most egyedül akartam lenni, jobb lenne ha nem mennék egy ideig a közelükbe. Tudom, hogy aggódnának de ez lenne szerintem a legjobb. Még futottam pár percet, elértem egy kis házhoz, közelebb majd bementem. Biztos lakik itt valaki mert látszik, hogy nem rég lett kitakarítva és finom friss virág illat van.
-Hahó, van itt valaki?
-T-Te ki vagy? - kérdezte egy vékony kis hang kibújva a szekrény mögül.
-B-Bocsi, hogy csak úgy bejöttem, de ez volt a legközelebb és most nem akartam otthon lenni és eljöttem egy kicsit. -közelítettem hozzá. -Hogy hívnak?
-Nem baj, legalább van akivel beszélgethetek. A nevem Sarah. - ölelt meg mosolyogva.
-Szóval Sarah, egyedül laksz? A szüleid hol vannak? - az utolsó kérdésre szomorúan lehajtotta a fejét.
-Egyedül lakok, a szüleim 2 éve meghaltak egy autó balesetben. - folyt le egy könnycsepp az arcán.
-Sajnálom, nem akartam, hogy szomorú légy. - leült és mellé ültem.
-Nem a te hibád, túl érzékeny vagyok erre a témára. Nagyon szerettem őket, éppen haza felé jöttek mikor egy másik kocsi beléjük ment és rögtön meghaltak.
-De akkor sem szabadott volna felhoznom. Tényleg sajnálom. - öleltem meg, mire visszaölelt.
-Na de most mesélj magadról. - nézett rám immár mosolyogva.
-Rendben, még kicsi voltam mikor elhagytak a szüleim, nyomós okuk volt rá, hogy ezt tegyék, veszélyben voltak, meg akarták őket ölni. 10 éven keresztül nevelő szülőkkel éltem akik teljesen elfogadtak, úgy bántak velem mintha a saját lányuk lennék, így én is megszerettem őket. Aztán kaptam az igazi szüleimtől egy levelet, meg még egyet és pár nappal ezelőtt pedig egy barátom elvitt hozzájuk, mert ő ismeri őket, nagyon jó barátok. - figyelmesen végig hallgatta a kis "mesémet", mikor végeztem szomorúan nézett rám.
-Azta... hát nem volt könnyű életed, és az, hogy most apukád meghalhat... csodálom, hogy kibírtad eddig.
-Sss... van itt valaki. Maradj itt, mindjárt jövök. - felálltam és elindultam az ajtó felé.
Már sötét volt, így nehéz volt kivenni, hogy ki van kint, de nagy nehezen sikerült. Vadász jel volt a vállára tetováltatva, régebben jóban voltunk, de egyre jobban megutált és még csak azt sem tudom miért. Közeledett felém, én pedig hátráltam.
-J-Jade... miért? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Mégis mit? - kiabáltam az arcát fürkészve.
-Tudod te kicsi Jessica, emlékezz... csak emlékezz. - ordított és hirtelen elém került.
Megfogta a fegyverét és a lábamba szúrta amitől felordítottam, kieresztettem az ezüst karmaimat és jó mélyen bele karmoltam a csuklójába, ömlött belőle a vér, elszaladt de előtte még felém fordult.
-Ezt még megbánod, azt is, hogy megszülettél. - mondta dühösen. -Még találkozunk. - intett egyet.
-Sarah... - kiáltottam és megjelent az ajtóban. -Segíts kérlek.
Be segített, letett a kanapéra és ellátta a sebemet, közben felhívtam Lucy-t is aki talán többet tud. Éppen elaludtam volna, de Breeze valahogy még most is tud hozzám beszélni, pedig nem vagyok a közelükbe. Közben Lucy is ideért és tette amit tennie kellett.
-Jess, hol vagy? Kérlek válaszolj. Aggódunk érted.
-Jól vagyok. - hazudtam. -Nincs semmi bajom, csak egyedül akarok lenni kicsit.
-Hol vagy? El megyek érted. -Fincsi, fincsi. - mondták szinte egyszerre.
Elfogyasztottuk az ebédet, Tiffany-val elmosogattunk és elpakoltuk a tányérokat, poharakat.
-Kislányom, hogy van apád? - tette fel a kérdést anyu, könnyek gyűltek a szemembe, megmarkoltam a pultot ami szinte széttört, nehezen de válaszoltam.
-Nagyon rosszul, a sérülései komolyak, bele is halhat ha nem elég erős. - fordultam anyu felé akinek szintén könnyes volt a szeme. -Sajnálom, ez mind miattam van, engem akarnak megölni de titeket bántanak, mert tudják, hogy előbb vagy utóbb feladom és... nekik örömet okoz, hogy bánthatnak titeket, mert ezzel nekem óriási fájdalmat okoznak. - fejeztem be, a szememet törölgetve futottam ki a házból.
Most egyedül akartam lenni, jobb lenne ha nem mennék egy ideig a közelükbe. Tudom, hogy aggódnának de ez lenne szerintem a legjobb. Még futottam pár percet, elértem egy kis házhoz, közelebb majd bementem. Biztos lakik itt valaki mert látszik, hogy nem rég lett kitakarítva és finom friss virág illat van.
-Hahó, van itt valaki?
-T-Te ki vagy? - kérdezte egy vékony kis hang kibújva a szekrény mögül.
-B-Bocsi, hogy csak úgy bejöttem, de ez volt a legközelebb és most nem akartam otthon lenni és eljöttem egy kicsit. -közelítettem hozzá. -Hogy hívnak?
-Nem baj, legalább van akivel beszélgethetek. A nevem Sarah. - ölelt meg mosolyogva.
-Szóval Sarah, egyedül laksz? A szüleid hol vannak? - az utolsó kérdésre szomorúan lehajtotta a fejét.
-Egyedül lakok, a szüleim 2 éve meghaltak egy autó balesetben. - folyt le egy könnycsepp az arcán.
-Sajnálom, nem akartam, hogy szomorú légy. - leült és mellé ültem.
-Nem a te hibád, túl érzékeny vagyok erre a témára. Nagyon szerettem őket, éppen haza felé jöttek mikor egy másik kocsi beléjük ment és rögtön meghaltak.
-De akkor sem szabadott volna felhoznom. Tényleg sajnálom. - öleltem meg, mire visszaölelt.
-Na de most mesélj magadról. - nézett rám immár mosolyogva.
-Rendben, még kicsi voltam mikor elhagytak a szüleim, nyomós okuk volt rá, hogy ezt tegyék, veszélyben voltak, meg akarták őket ölni. 10 éven keresztül nevelő szülőkkel éltem akik teljesen elfogadtak, úgy bántak velem mintha a saját lányuk lennék, így én is megszerettem őket. Aztán kaptam az igazi szüleimtől egy levelet, meg még egyet és pár nappal ezelőtt pedig egy barátom elvitt hozzájuk, mert ő ismeri őket, nagyon jó barátok. - figyelmesen végig hallgatta a kis "mesémet", mikor végeztem szomorúan nézett rám.
-Azta... hát nem volt könnyű életed, és az, hogy most apukád meghalhat... csodálom, hogy kibírtad eddig.
-Sss... van itt valaki. Maradj itt, mindjárt jövök. - felálltam és elindultam az ajtó felé.
Már sötét volt, így nehéz volt kivenni, hogy ki van kint, de nagy nehezen sikerült. Vadász jel volt a vállára tetováltatva, régebben jóban voltunk, de egyre jobban megutált és még csak azt sem tudom miért. Közeledett felém, én pedig hátráltam.
-J-Jade... miért? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Mégis mit? - kiabáltam az arcát fürkészve.
-Tudod te kicsi Jessica, emlékezz... csak emlékezz. - ordított és hirtelen elém került.
Megfogta a fegyverét és a lábamba szúrta amitől felordítottam, kieresztettem az ezüst karmaimat és jó mélyen bele karmoltam a csuklójába, ömlött belőle a vér, elszaladt de előtte még felém fordult.
-Ezt még megbánod, azt is, hogy megszülettél. - mondta dühösen. -Még találkozunk. - intett egyet.
-Sarah... - kiáltottam és megjelent az ajtóban. -Segíts kérlek.
Be segített, letett a kanapéra és ellátta a sebemet, közben felhívtam Lucy-t is aki talán többet tud. Éppen elaludtam volna, de Breeze valahogy még most is tud hozzám beszélni, pedig nem vagyok a közelükbe. Közben Lucy is ideért és tette amit tennie kellett.
-Jess, hol vagy? Kérlek válaszolj. Aggódunk érted.
-Jól vagyok. - hazudtam. -Nincs semmi bajom, csak egyedül akarok lenni kicsit.
-Nem messze a házunktól egy kis házban az erdőben.
-Jól van, sietek.
Befejeztük a csevegést Breeze-el, nem sokára itt is van, nem szabadna látnia, hogy mi történt.
-Köszönöm Lucy és neked is Sarah. - öleltem meg őket.
-Jess, nyissátok ki. - kaparta az ajtót.
Sarah kinyitotta és rögtön odafutott hozzám, hogy megnézze jól vagyok-e.
-Te meg mit csináltál?
-Az most nem fontos.
-De igen is fontos ha az életedet kockáztatod. Nem mehetsz mindig a fejed után, értsd meg, nem teheted kockára az életed. Azt hiszed nem hiányoznál ha meghalnál? Mindenki aggódott érted, de anyukád a legjobban, nem gondolsz rá?
-Sajnálom, de ha a közeletekben vagyok akkor nektek esik bajotok, és azt nem akarom. Apu már így is élet halál között lebeg...
-Megértelek, de akkor sem csinálhatod ezt.
-Nem, nem ért meg senki! - ordítottam torkom szakadtából, aminek következtében a földre rogytam és a sebem is jobban fájt, onnantól semmire sem emlékszek.
5-6 pipa és jön a következő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése