4. rész - Annyira hiányoztatok!

Sziasztok!
Sajnálom, hogy későn hoztam de az a lényeg, hogy kész. Remélem tetszik, ha elolvastátok hagyjatok nyomot magatok után. Köszönöm. 

-R-Ryan? - szólítottam meg a legjobb barátomat. -Ryan te vagy az? - kérdeztem, ő pedig válaszul közelebb bújt hozzám.
-Én vagyok, Jess. - változott vissza emberré. -Sajnálom, hogy nem mondtam el de azt hittem félnél tőlem.
-Tőled sosem félnék te hülye. - ütöttem picit vállba.
-Áúúú... - kiáltott.
-Bocsi, bocsi, bocsi. - öleltem meg gyengéden.
Láttam, hogy nem kis sérülései vannak így megpróbáltam megint kapcsolatba lépni Harry-vel, ami sikerült is. Azt mondta indulnak és megkeresnek minket, addig viszont megpróbáltunk lépkedni pár lépést. Megérkeztek, Harry felém igyekezett, a többiek Ryan-nek segítettek, elvitték a házukba és ellátták a sérüléseit. Harry-vel mi is utánuk mentünk.
-Harry... - törtem meg a csendet pár perc után.
-Igen? - fordult felém.
-Igaz, hogy ti... szóval vámpírok vagytok? - kérdeztem ki arról amit Nath mondott.
-Igaz. - hajtotta le a fejét. -Félsz tőlünk? Megértem ha f... - szakítottam félbe a mondatát.
-Nem! Nem félek tőletek. Mért félnék? Hisz ha te nem mentesz meg akkor már nem is élnék... neked köszönhetem, hogy élek, Harry. - fogtam kezeim közé az arcát. -Hallod? Nem félek tőletek, ahogy Ryan-től sem, mért hiszitek, hogy félek?
-Rendben, hidd el téged sosem bántanálak, Jess. - puszilta meg az arcom, éreztem, hogy lassan elönti a vörös szín.
-Elhiszem, de... félek lesznek olyanok akik ismét meg akarnak ölni. Épp ezért nagyon sokat kell gyakorolnom ezekkel. - mutattam a fegyvereimre amiket Nathan adott, mielőtt elküldtem.
-Majd segítünk. - mosolygott rám és tovább indultunk.
Amint odaértünk láttam, hogy Ryan már sokkal jobban van, ennek örültem... már nem szeretnék senkit sem elveszíteni. Azon gondolkoztam, hogy Harry talán ismerheti anyuékat, de nem biztos.
-Kérdezhetek valamit? - fordultam Harry felé.
-Persze.
-Ismered a szüleimet? - megpróbáltam felidézni a nevüket, sikerült is. -Ashley Jones és David Jones a nevük. - Harry erre felkapta a fejét.
-Ők? A szüleid? - bólintottam. -Ismerem őket, régen nem kedveltük őket mert meg akartak minket ölni, de mostanra már abban segítünk egymásnak amiben tudunk. - erre felfigyeltem.
-T-Tényleg? Azt esetleg tudod, hogy hol tartózkodnak jelenleg? - bólintott. -El viszel hozzájuk? Már nagyon régen nem láttam őket és még csak az arcukra sem emlékszem. - folyt le egy könnycsepp az arcomról.
-Persze, holnap megfelel?
-Igeeeeen. - ugortam a nyakába és olyat tettem amit nem kellett volna... megcsókoltam. Elhúzódtam tőle és a földet fürkésztem paradicsom színű fejjel. - Őőőőő... ezt nem akartam. Sajnálom. - ültem le a földre pont elé.
-Semmi baj. - mosolygott.
Ryan épp jött le az emeletről mikor a földről álltunk fel. Furcsán nézett, így megelőztem, mielőtt megszólalt volna.
-Ne gondolj semmi rosszra! - szóltam rá.
-Oké, de ne nézz így, megijesztesz. - nevetett.

**Másnap**
Felhívtam anyuékat, hogy ne aggódjanak nem megyek haza pár napig, azt nem mondtam el neki, hogy mire készülök és hova megyek.
-Még meddig kell sétálnunk? Nagyon elfáradtam. - dőltem neki egy vastag fának.
-Ülj fel a hátamra. - kért Ryan.
-Rendben, köszönöm. - bólintott és átváltozott farkassá.
Felültem a hátára, a hátralevő utat hamar megtettük Ryan-nek köszönhetően. Mikor odaértünk egy kis kunyhót pillantottam meg előtte egy kisebb kerttel, ahol gyógynövények voltak ültetve. Tudtam... tudtam, hogy nem haltak meg és egyszer úgy is megtalálom őket. Most tessék, egy ajtó választ el tőlük, most voltam a legboldogabb. Harry bement szólni nekik és kijöttek, hirtelen nem tudtam mit csináljak... de megindultam és a nyakukba ugrottam, mosollyal az arcukon fogadtak velem ellentétben mert én bőgtem mint egy hülye kis óvodás... de nem érdekelt semmi, megtaláltam őket és most ez a fontos, szeretem őket és a nevelő szüleimet is.
-Anyu, apu... sze-szeretlek titeket, nagyon hiányoztatok. - kettejük válla fölött néztem a házra és szorítottam őket jobban magamhoz. -Hihetetlen, végre itt vagytok. - folytattam. -Mért hagytatok el? - néztem a szemükbe könnyes szemekkel, mostanra már nekik is csupa könny volt az arcuk és a szemük.
-Sajnáljuk, muszáj volt elhagynunk. Ha magunkkal hozunk meghaltál volna és inkább azt választottuk, hogy elhagyunk. Hidd el nekünk is nagyon rossz volt. - mondta anyu. -Ezerszer is elmondjuk, hogy sajnáljuk. Szeretünk téged. - pusziltak meg mindketten.
-Semmi baj, megértem. Az a lényeg, hogy most már itt vagytok nekem és nem engedlek el titeket.
-Ahogy mi sem engedünk el téged, SOHA többé. - emelték ki a soha szót.
Bementünk a házba, sokat beszélgettünk, azt is elmondták, hogy mért kellett elhagyniuk. Teljesen megértem őket, ők is majdnem meghaltak. Megkértem őket, hogy tanítsanak, ők mégis jobbak mint Nath... mert Nath rá akart támadni Harry-re és a barátaira. Anyuék viszont, jó barátságot ápolnak velük, és ez megnyugtat engem.
-Anyu...
-Igen kicsim? - nézett rám a nagy barna szemeivel amik még mindig tele voltak könnyekkel.
-Be szeretnélek titeket mutatni a nevelő szüleimnek, Emily-nek és David-nek.
-Rendben. - mosolygott.
Megadták a telefonszámukat, hogy bármikor tudjam őket hívni ha van valami. Azt is mondták, hogy esténként benéznek hozzám majd, most jobban vigyáznak rám mint régebben és ezt nem is bánom, ha ők nem lennének nem tudom mit csinálnék.


Kövessetek bloglovin-on is: http://www.bloglovin.com/en/blog/8596421
( 2-3 komment, 5 pipa és jön a következő rész! )