5. rész - Travis Clark és Lucy Clark a megmentőim.

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon sokat késtem a résszel de itt van és remélem tetszeni fog. Ha elolvastad pipálj, komizz, iratkozz fel!

-A nevelő szüleid... kedvesek veled?

-Igen, úgy bánnak velem mintha tényleg a lányuk lennék. Már én is teljesen elfogadtam őket.

-Mért, eddig nem? - néztek rám nagy kerek szemekkel.

-Nagyon sokáig nem, de elfogadtam őket szüleimként. De ez nem az jelenti, hogy lecseréltetek titeket. - nevettem.

-Értem. Remélem ezentúl többet leszünk együtt mint egy család. - tette kezét a kezemre anyu, pár másodperc múlva csatlakozott apu is. -Ami azt illeti, nem is ajánlom, hogy lecserélj minket. - nézett rám dühösen, persze tudtam, hogy igazából nem dühösek rám.

-Én is remélem. - mosolyogva öleltem át őket. -Tudom, hogy igazából nem haragszotok rám. - suttogtam a fülükbe nevetve.

-Persze, hogy nem haragszunk rád te buta. Szeretünk. - én erre csak mosolyogtam.

Írtam a nevelő szüleimnek írtam sms-t, hogy otthon vannak e már, mert vinnék vendégeket.

' Persze, itthon vagyunk, jöjjenek csak. xx '

-Anyu, apu... ma este bemutathatnálak titeket a nevelő szüleimnek? - bólintottak. -Ryan? Harry? Ti is jöttök?

-Hát persze csajszi. - mondta Ryan.

-Harry? Jössz te is? - fordultam felé.

-Ha nem zavarok.

-Nem zavarsz te buta, örülnék ha jönnél. - ütöttem egy kicsit a vállba.

-Akkor megyek én is. - mosolygott.

-Szuper. - ugrottam a nyakába. -Öhm... bocsi. - húzódtam el.

-Semmi baj, beszélhetünk négy szemközt? - mutatott az ajtóra.

-Igen. - indultam meg.

-Szóval... kedvellek, és szeretnélek elhívni egy randira. - nézett mélyen a szemembe.

-Öhm... hát... 

-Gyerekek, indulnunk kell. - jöttek ki anyáék, s ezzel félbeszakította a mondatomat.

-Mindig mindenki pont rosszkor zavar... - motyogott Harry.

-Hmm? - néztem rá, ő pedig csak megrázta a fejét.

1 óra múlva meg is érkeztünk a házunkhoz, kopogtattam, hangos lépéseket hallottam az ajtó másik oldaláról.

-Gyertek be. - nyitották ki jobban az ajtót.

-Anyu, apu... - kezdtem bele, nem tudtam, hogy is kéne elmondanom ezt az egészet. -ők itt az igazi szüleim. - mondtam ki nehezen, hiszen tudom mekkora fájdalom ez nekik, ha azt hiszik elveszítenek akkor... tévednek.

-Értem, és most... akkor... elmész? - kérdezték a könnyeikkel küszködve.

-Nem, még nem. Így nem tudnálak titeket itt hagyni. Sok mindenben segítettetek és saját lányotokként neveltetek fel. - öleltem meg őket.

Bementünk, leültünk a kanapéra és bele kezdtünk egy igen hosszú beszélgetésbe, jobban megismerték egymást azok akik szinte nem tudtak semmit a másikról.

-Ki megyek sétálni. - álltam fel.

-Én is megyek veled. - szólt Harry.

-Maradj csak, egyedül szeretnék menni. - néztem rá bocsánatkérően mire bólintott.

-Rendben. - ült vissza.

Ki mentem kicsit sétálni, egy ideje már mentem mikor furcsa hangokat hallottam... megfordultam és valaki nekem ugrott. Lefogta a kezeimet és megharapta a csuklómat, sikítottam. 

-Engedj el! - ordítottam.

-Mert ha nem? - kérdezte gonosz mosollyal az arcán. 

-Mit akarsz tőlem? - próbáltam le dobni magamról a szőke nőszemélyt. 

-Csupán a véredet... de az egészet. Vagyis, most meghalsz. - próbált megharapni ismét csak most a nyakamon.

Egy farkas neki ugrott a nőnek és egy fához lökte. Utoljára még rám nézett és megszólalt.

-Még találkozunk kislány. Taylor Swift vagyok, ne felejtsd el a nevem és azt se, hogy előlem nincs menekvés, egyszer úgyis elkaplak és akkor véged. - húzta mosolyra a száját és eltűnt.

-Jól vagy? - kérdezte a farkas emberi alakba változva. 

-J-Jól. - próbáltam felállni de megszédültem, egy kis mondatot még hallottam.

-Tarts ki.  - ezt még hallottam, de után minden elsötétült. 

Szörnyű fejfájással, és kiszáradt torokkal ébredtem fel egy ismeretlen szobában, nagy nehezen felálltam és megpróbáltam lemenni az emeletről. Lent egy kedves lányt pillantottam meg.

-Hol vagyok? Te ki vagy? - kérdeztem a lányt.

-A testvéremmel lakok itt aki ide hozott téged mert megtámadtak. A nevem Lucy Clark. - nyújtotta a kezét. 

-Jessica, Jessica Parker. - ráztam meg egy mosoly kíséretében.

-Arra emlékszel mi történt? - bólintottam. -Rendben, a mérget sajnos nem tudtam eltávolítani mert kicsit késve hozott Travis, így átváltoztál... - hajtotta le a fejét szomorúan és a földet fürkészte. 

-Mi? Az nem lehet... én nem lehetek vámpír. - emeltem fel a hangom.

-Kérlek nyugodj meg. 

-Tudsz adni egy telefont? - bólintott. -Köszönöm. - adta a kezembe a készüléket és anyu számát kezdtem el tárcsázni.

-Igen?  

-Én vagyok az anyu. El tudnál jönni értem? - kérdeztem már majdnem sírva.

-Jessica, jól vagy? Annyira aggódtunk érted, mondd a címet és máris megyünk. 

-Jó de csak te és apu gyertek. - lediktáltam a címet, elköszöntünk egymástól és letettem. - Köszönöm Lucy. - fordultam felé és visszaadtam a telefont. 

-Sziasztok. - lépett be az ajtón a megmentőm.

-Szia. - köszöntünk egyszerre. 

-Jobban vagy? A nevem Travis Clark. - nyújtotta a kezét. 

-Jessica Parker. -ráztam meg. -Igen, köszönöm mindkettőtöknek, hogy segítettetek.

-Hívj ha van valami. - adott egy kis cetlit Lucy, amin a telefonszáma volt. 

-Oké, köszönök mindent. A szüleim mindjárt itt lesznek. - épp, hogy kimondtam de már csöngettek. -Ezek ők lesznek. - mutattam az ajtóra. -Sziasztok. - öleltem meg őket.

Kinyitottam az ajtót és anyuék álltak előttem, anyunak könnyes volt a szeme. 

-Kicsim, mi történt? - lehajtottam a fejem és válaszoltam.

-Megtámadt egy vámpír sétálás közben és megharapott, Travis mentett meg, ha ő nincs ott akkor már nem élek. - mutattam Travis-re. -De sajnos vámpír lettem, mert Lucy nem tudta eltávolítani a mérget. - folyt le egy könnycsepp az arcomon.

-Nyugodj meg, Harry majd segít mindenben amiben kell. - nyugtatott. -Gyere menjünk haza, mert már ők is aggódnak érted. - bólintottam és beszálltunk a kocsiba. -Mi is köszönjük amit a lányunkért tettetek, ő a mindenünk, nem rég kaptuk vissza és nem szeretnénk elveszíteni. - hálálkodtak Lucy-nak és Travis-nek.
-Szívesen. Jess... - szólított meg mikor már a kocsiban ültem.
-Hm? - néztem rá.
-Tényleg nagyon sajnálom.
-Nem a te hibád, nem szabadott volna egyedül mennem sétálni. 

Nem tudom, hogy állhatnék így Harry elé, vámpírként... annyira dühös vagyok magamra, hogy egyedül mentem sétálni, így nem lehetek vámpír vadász sem. Ezekkel a gondolatokkal szálltam ki a kocsiból és sétáltam be a házba. 

-Anyu, apu... félek bemenni. - álltam meg egy helyben.

-Nem lesz semmi baj, gyere. - húzott apu be a házba. -Megjöttünk. - kiabált.

Mikor megláttam Harry-t a kanapén, azt hittem ott sírom el magam, egyre jobban közelített felém én pedig apu mögé bújtam, láttam Harry-n, hogy dühös.

-Harry... - szólította meg apu. -Most hagyd, kérlek. Elmondom mi történt de ne kapd fel a vizet. Jessica menj fel és pihenj. - lökdösött a lépcső felé. 

Fel szaladtam a szobámba és sírva borultam az ágyamra.

-Mondd... mért én? Mért pont én? - kiabáltam össze-vissza, majd nagy nehezen elaludtam.

**Harry szemszöge** 

Mikor Jessica és a szülei megjöttek, észrevettem, hogy Jess... Jess vámpír. Amint ő felment, számon kértem a szüleit, hogy mi történt. Én csak hallgattam, mikor meghallottam egy nevet azt hittem összedöntöm a házat... Taylor Swift. A nő aki évekkel ezelőtt tönkre tett engem és a srácokat, és most azt a személyt is akit kedvelek.

-Harry, nyugodj le.

-Hogy nyugodjak le? Ha ott lettem volna, akkor még ember lenne és nem vámpír. Én hülye... mért nem mentem vele. - kiabáltam. -Majd jövök. - siettem ki a házból.
Nem szerettem volna, hogy ő is olyan legyen mint én, ezt nem... de már nem tehetek ellene semmit.

**Jessica szemszöge**

-Jess, jól vagy? - nyitott be apu a szobámba.

-Nem. Harry, hol van? - érdeklődtem.

-Elmondtam neki, hogy mi történt és elrohant. 

-Tudtam, dühös rám. 

-Nem rád, hanem arra a Taylor Swift-re aki majdnem megölt téged és persze saját magára. Szerintem őt keresi.
-Szuper... - motyogtam magam elé nézve. -Apu, megadod Harry számát? - bólintott és leírta egy papírra. -Köszönöm. - bepötyögtem a számát és hívtam is.
-Haló? - hallottam a hangján, hogy dühös.
-Harry, én vagyok. - szólaltam meg halkan.
-Sajnálom, hogy most nem vagyok melletted, de nagyon dühös vagyok.
-Rám? - kérdeztem szomorúan.
-Nem. Hanem magamra, amiért nem mentem veled. - mondta és letette.
-A farncba is... mért velem történnek ilyenek? - beszéltem hangosabban.
Lentről ajtócsapódást hallottam ezért kimentem a folyosóra és le a konyhába. Amint leértem megpillantottam Harry-t, ő jött meg... bejött utánam a konyhába és a hátam mögé állt.
-Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam. Holnap elmondok mindent a vámpír életről. - suttogott a fülembe.
-Rendben. - fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek. -Tudod... én is kedvellek. - szorosan magamhoz húztam és mellkasába fúrtam a fejem, közben egy könnycsepp lefolyt az arcomon.
-Ne sírj. - adott az arcomra egy puszit és letörölte a könnycseppet.
-Itt maradsz ma estére? - kérdeztem kibújva az öleléséből.
-Ha szeretnéd. - mosolygott.
-Kicsim, va amit még nem mondtunk el. - jöttek be a konyhába anyuék.
-Mit? - néztem mindkettőjükre furcsán.
-Azt, hogy van egy... van egy húgod.
-Hogy mi? Tényleg? Hol van? - zúdítottam rájuk a kérdéseket.
-Holnap jön, hogy bemutassuk neked. Ő az. - mutattak egy képet.

-De aranyos. - néztem a képet. -Mi a neve? - kérdeztem anyutól.
-Tiffany Jones.
-Oké, mi felmegyünk. - húztam magam után Harry-t fel a szobámba.
Egymás után lezuhanyoztunk és elterültünk az ágyon, felé fordultam és megszólalt.
-Mióta átváltoztál... ittál emberi vért? - megráztam a fejem, ő pedig mutatta a csuklóját.
-De... én nem szeretném. - fogtam meg a kezét.
-Muszáj, mert ha 2 hetente nem iszol emberi vért akkor meghalsz. - mutatta még egyszer a csuklóját.
-Jól van... - haraptam meg.
Furcsa fémes íze van, de jót tett a torkomnak. Mikor végeztem, bólintottam egyet, hogy 'kész' és elment lemosni, bekötni a kezét a fürdőbe. Vissza jött és lefeküdt mellém, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.
-Jó éjt Harry. - öleltem át.
-Jó éjt. - puszilta meg a fejem.
Pár percig még bámultam a szekrényt és elaludtam.

Kövessetek bloglovin-on is: http://www.bloglovin.com/en/blog/8596421

( 2-3 komment, 3 pipa és jön a következő rész! )